Szeptember 1. Hétfő

Reggel pontosan 7:00-kor megszólalt az ébresztőm a ”Jó reggelt deszkások! Hasatokra süt a nap!” kiáltással. Kinyomtam és kikászálódtam az ágyból. Kábé úgy nézhettem ki, mint egy zombi. Lehet, hogy nem kellett volna hajnali egyig festeni, de a holdat nehéz nappal teljes pompájában megörökíteni. Na mindegy. Majd csak kibírom valahogy. Lementem reggelizni. Már az egész család fent volt. Apu kávézott és újságot olvasott, anyu gofrit sütött, Bence meg tömte a fejét.

-          Szia, kicsim! – üdvözölt anyu egy puszival.

-          Szép jó reggelt! – mosolygott apu is.

-          Csá! – vetette oda a bátyám.

-          Sziasztok! – köszöntem.

   Leültem az egyik székre és belapátoltam a finom reggelit, amit anyu elém rakott. Utána elvégeztem a teendőimet a fürdőben, majd kivettem a szekrényből azt, ami először a kezem ügyébe akadt. Egy térdnél kiszakadt farmer és egy piros top. Hogy ne legyen nagyon unalmas a szett felvettem még egy bőrdzsekit is. 

Felöltöztem, felhúztam a deszkás cipőmet, gyorsan megfésülködtem, a hajamat hagytam, hogy a vállamra omoljon, majd felkaptam a tatyómat meg a gördeszkámat.

-          Bence! Kész vagy már? – kiabáltam a tesómnak.

-          Kint van a garázsban! – kiabált fel anyu a lépcső aljáról.

   Elköszöntem a szüleimtől és kimentem a garázshoz. Ott Bence a BMX kerekébe pumpálta a levegőt. Nem emelte fel a fejét, úgy mondta:

-          Mindjárt kész vagyok, és akkor mehetünk.

   Hat pumpálás után elrakta a pumpát és felpattant a biciklijére. Én leraktam a deszkám és meghajtottam magam. Gyorsan mentünk, nagyon gyorsan, mert késésben voltunk. Menet közben nem állhattuk meg, hogy ne csináljunk trükköket, vagy, hogy ne ugrassunk párat. Becsöngő előtt 5 perccel érkeztünk meg. A portánál elváltunk, mert Bencének el kellett kérnie a portástól a biciklitároló kulcsát.

   A földszinten volt a termünk és könnyen megtaláltam, mert az ajtójára egy paletta és egy ecset volt felfestve. A folyosón végig a gördeszkámon gurulva mentem, így folyton kerülgetnem kellett az előttem vonulókat. Az teremajtóban álltam meg csak. Ráléptem a deszkám végére mire az felrepült és a kezemmel el tudtam kapni. Az egyik srác rám kiabált.

-          Hé! Eltévesztetted a házszámot! Ez a művész osztály! A b-be menj, az a sport!

-          Tudom! Kösz az információt, de nekem itt is megfelel! – kiáltottam vissza.

-          Mi? Ti ezt értitek? – mondta a haverjainak.

-          Ez beteg! – mondta egy másik.

   Körbe néztem, ülőhely után kutatva. Öt kétszemélyes pad volt és egy kivételével mindegyikben ültek. Leültem az üres padba, ami az utolsó sorban volt, közel az ajtóhoz. Az asztalra tettem a gördeszkámat és a táskámat. Nem ismertem senkit az osztályból, mivel nem tudtam menni a gólyatáborba. Ahogy elnézem nem is baj, hogy nem mentem. Az egész osztályban rajtam kívül csak egy lány volt. Az se az a visszahúzódó típus. A telefonomat nyomkodva vártam a becsöngőt. 8:00-kor bejött az ofőnk. Egy fiatal, harmincas éveiben járó nő. Nemes Orsolya tanárnő. Ő fogja nekünk tartani a rajzot.

-          Sziasztok gyerekek! Foglaljatok helyet! – mondta kedvesen. – Akkor szerintem kezdjük a névsorolvasással. Aki a nevét hallja az tegye fel a kezét. Farkas Dávid… van, Horváth Bálint… van, Kincses Vivien… van, Kovács Brigitta… van, - pipált be, egy kis ideig szemöldökét ráncolva fürkészett aztán folytatta a névsorolvasást. – Nagy Ádám… Nagy Ádám? – kérdezte megint. – Nincs. Petri Benedek… van, Pintér Gellért… van, Szabó Krisztián… van, Szilágyi Zoltán… van, Tóth Balázs… van. Jól van, csak egy hiányzónk van. Akkor kezdjük el a… - nem fejezte be a mondatot, mert nyílt az ajtó.

   Egy magas,barna szemű és szőkésbarna hajú fiú lépett be. Kék pólót, fekete farmert és farmer színű converse cipőt viselt. Haja szanaszét állt, de nem az a bezselézett, hanem a ”most keltem fel és nem volt időm fésülködni” stílus.

-          Bocsánat a késésért, véletlen elaludtam. Nagy Ádámnak hívnak.

-          Rendben, ez egyszer megbocsátok, de többet ne forduljon elő. Ülj le a szabadon maradt helyre. – intett a mellettem lévő helyre.

   Gyorsan elraktam a gördeszkámat és a táskámat az asztalról, hogy helyet csináljak a srácnak.

-          Kösz. – mosolygott. Biccentettem egy kicsit, aztán visszafordultam a tanár felé.

-          Jó, most, hogy mindenki itt van, kezdjük a bemutatkozással. Mindenki mondjon magáról 3 dolgot. Kezdem én. 34 éves vagyok, szeretek festeni és szeretem a jó társaságot.

   Mindenki mondott valamit magáról, amiben egyszer biztos szerepelt benne, hogy szeret festeni vagy rajzolni. Amikor rám került a sor gyorsan lezavartam az egészet.

-          Imádok deszkázni, tudok gitározni és most költöztünk ide.

   Szándékosan hagytam ki azt, hogy szeretek festeni, amiért a többiek és a tanár is fürkészve figyelt.

 Ezzel telt el az első óra. Elmentem a büfébe venni magamnak egy perecet és egy doboz kólát, aztán visszamentem a terembe és leültem a helyemre. Ádám a szünetre eltűnt így egyedül voltam. Megreggeliztem, bedugtam a fülesem és találomra benyomtam egy számot. Ez esetben most a Fifth Harmony Miss Movin' On című száma volt. Lehunytam a szemem és vártam a becsöngőt.

   Mikor legközelebb kinyitottam a szemem Orsolya jött be az ajtón és mellettem ott ült Ádám is. A második órán az órarendet beszéltük meg. Minden nap van rajzunk és mindig öt óránk van két nap kivételével, hétfő és csütörtök, amikor hat. Javában írtam, amikor egy papír fecnit csúsztattak elém. Kíváncsian kinyitottam. Ez állt benne:

Szia! Elárulod a neved? :)

   Ádámra néztem, de ő az órarendjére figyelt. Mikor észrevette, hogy bámulom halványan elmosolyodott. Elkaptam a szemem és gyorsan lefirkantottam a választ.

Nem.

   Visszacsúsztattam a levelet. A szemem sarkából figyeltem miként reagál a válaszomra, csak megint elmosolyodott. Aztán írt valamit és visszaadta a papírt. Így leveleztünk az óra hátralévő részében:

Miért nem?

Csak.

Hát jó. Deszkázol?

Nem, csak úgy poénból hoztam magammal.

 Nem voltál a gólyatáborban.

Na ne, tényleg?

Kitérsz a kérdéseim elől.

Az előző nem volt kérdés.

Igazad van. :) Miért vagy a művész osztályban, ha gitározol és deszkázol?

Miért tán zavar?

Nem, dehogy is. :)

Kérlek, hagyd abba a hangulatjeleket. Nem értem mit szeretnek benne az emberek.

Szóval azt mondod, hogy nem szereted, ha ezt írom :D ???

Milyen jól megfogalmaztad!

   Végre megszólalt a csengő és amint a tanár kiment én is elhagytam a termet. A folyosón sétálgatva, megfigyeltem, hogy minden szekrény ki van dekorálva. Mindegyik más-más mintával. Az egyikre egy gitárt festettek, egy másikra meg gumicukrokat ragasztottak. De furi.

   Csöngő előtt visszaértem a terembe. A helyem felé tartottam, mikor feltűnt, hogy elfoglalták. Vivien ült a helyemen és próbálta elcsábítani Ádámot.

-          Bocs, de a helyemen ülsz. – szóltam oda neki.

-          Nem látod, hogy beszélgetünk? – nézett rám haragos tekintettel.

-          Nem látod, hogy nem érdekel? Halálra untatod. – válaszoltam.

-          Ez nem is igaz! Mond meg neki Ádám! – nyávogott.

-          Hát… én… izé… - makogott.

-          Látod? Nem untatom! Vond vissza! – visított, mint egy kismalac.

-          Nem. – mondtam ki lazán. Nagy mérgében felpattant a helyemről, felkapta a deszkámat és felemelte, hogy a földre dobja. – Tedd le a gördeszkámat! – mondtam egyre mérgesebben. De a kis szöszi megmakacsolta magát és még feljebb emelte. Ekkor körénk gyűlt már az egész osztály és figyelték a jelenetet. – Azt mondtam: Tedd. Le. A. Gördeszkámat. – mondtam minden szót jól hangsúlyozva és ökölbe szorítottam a kezemet.

   Ez neki is feltűnt ezért szép lassan letette a földre és elhátrált tőlem. A többiek ezt hangos ”Húú”- zásal díjazták. Bejött a tanár és kezdetét vette a harmadik osztályfőnöki óra. A tanárokat egyeztettük, mikor megint kaptam egy levelet Ádámtól.

Kösz.

Nm.

 Ezen az órán nem írtunk többet egymásnak. Aztán jött egy újabb szünet és az utolsó óra. Az összes közül ez volt a legizgalmasabb. Megkaptuk a szekrényünk számát és ezen az órán kidekorálhatjuk. Így nem kell bent maradnunk suli után.

-          Azt tanácsolom, hogy úgy díszítsétek fel, ahogy a legjobban jellemez benneteket. – mondta az ofő mielőtt elindultunk volna megkeresni a szekrényünket.

   Az enyém a 164-es szekrény. Megkerestem és az első emeleten kötöttem ki. Ahogy elnézem senki szekrénye nem volt az enyém közelében. Hát jó akkor lássunk neki a munkának. Leültem a földre és a táskámból előszedegettem a szükséges eszközöket. Ecsetet, festéket, vizes tálat és rongyot. Szereztem a mosdóból vizet és neki láttam a munkának.

   Absztrakt művészettel dolgoztam. Különböző tárgyakat, pl.: gitár, gördeszka, ecset, festék, stb. skicceltem fel úgy, hogy néhány helyen fedjék egymást, melyek közé elrejtettem a nevemet. aztán jöttek a színkeverések. Menet közben megszólalt a csengő is, de nem különösebben érdekelt. Csak a képre koncentráltam. Olyan gyönyörű színeket kevertem ki, mint még soha. Éreztem a rám szegeződő kíváncsi tekinteteket és azt is, hogy egyre többen gyűlnek körém. Nem törődtem velük, csak a képre összpontosítottam. Így mikor az utolsó finomítással is végeztem hangos ujjongás és tapsvihar szakadt fel a mögöttem gyülekező tömegből. Hátra fordultam és döbbenten tapasztaltam, hogy majdnem az egész suli ott volt. A bátyám és az osztálytársaim (Vivien kivételével) az első sorban álltak és mosolyogva tapsoltak.

   Miután sikerült felállnom összepakoltam a cuccomat és Bence elé álltam.

-          Mehetünk? – kérdeztem.

-          Eszméletlen, amit csináltál. Gratulálok! Menjünk!

   Leraktam a deszkámat a földre és épp meghajtottam volna magam, mikor valaki megragadta a csuklómat. Majdnem a földre estem, de sikerült visszanyernem az egyensúlyomat. Azt hittem Bence fogott meg, ezért haragosan már mondtam is a mondanivalómat még mielőtt a szemébe néztem volna.

-          Hányszor mondtam már, hogy ne… - láttam, hogy nem is a bátyám fogja a kezem, hanem Ádám. Kifújtam a levegőt és még mindig dühösen megkérdeztem: - Mit akarsz?

-          Csak gratulálni akartam. – mosolyodott el.

-          Hát… kösz. De legközelebb ne fogj meg amikor a deszkámon vagyok. – azzal kirántottam a kezemet a szorításából és meghajtottam a gördeszkámat.

   Bence már elindult és már majdnem kinn volt a portánál. Be kellett érnem valahogy így jól meghajtottam magam és átugrattam a lépcsőn.

   A portánál beértem és a kezébe nyomtam a táskámat.

-          Haza vinnéd? Én még elmegyek deszkázni egy kicsit.

-          Mi vagyok én? Csomagkiszállító? – mérgelődött.

-          Hát te mondtad. Na mek. Otthon talizunk. Szia!

-          Csá! – intett.

   Addig kóvályogtam a városban, míg rá nem akadtam egy tök klassz gördeszka pályára. Nyolc velem egyidősnek tűnő gyerek deszkázott, vagy BMX-ezett. Nem láttam az arcukat a lemenő nap fényében.

-          Helló! Ez a ti pályátok? – kérdeztem.

-          Ja! Már vártuk, mikor találod meg. – mondta egy nagyon ismerős hang.

-          Mi? – eltakartam a szemem, hogy jobban lássam az arcukat. – Ti?

   Előttem az osztályomból való nyolc gyerek állt. Ádám, Benedek, Bálint, Zoli, Krisz, Dávid, Balázs és Gellért.

-          Mi az? Azt hitted csak neked szabad deszkázni? – nevetett fel Zoli.

-          Nem csak… ááá mindegy. Hogy-hogy nem mondtátok a suliba, hogy ti is deszkások vagytok.

-          Kérdezted? – mondta Krisz.

-          Jól van, na.  Akkor csak Vivien nem szokott? Hála az égnek!

-          Elhiheted, mi is így vagyunk ezzel! – mosolygott Ben.

-          Na, jól van, nem vagyunk mi kislányok, hogy trécseljünk. Irány a pálya! – mondta Ádám. – Ja bocs, nem úgy gondoltam. – mentegetőzött, amikor csúnyán néztem rá.

   Aztán elnevettem magam, majd mosolyogva követtem őket és csináltam meg a különböző trükköket. Hat óra körül kezdett sötétedni, ezért hazaindultam. Otthon vacsora közben beszámoltam anyáéknak a napomról és örömmel konstatálták, hogy csak egy negatív megjegyzésem volt, a többi mind pozitív. Bence meg végig bosszankodott, hogy nem mehetett velem a pályára.

-          De miért nem??? – kérdezte már vagy 1000-redjére.

-          Mert az a mi pályánk. A 9. a-é. Vili?

-          Igazságtalanok vagytok. – morgolódott.

    Vacsi után, beültem az egyik kosaramba, az ölembe vettem a laptopom és felmentem facebookra. 11 ember jelölt be ismerősnek (igen még Vivien is). Mindet visszaigazoltam. Egy órával később Balázs feltöltött egy csomó képet, amit délután a gördeszka pályán csináltunk. Bejelölte rajta a többi fiút és engem is. Lájkoltam őket aztán kiléptem és mentem aludni.